|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 15 találat | lapozás: 1-15 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Füzi László 2000. október 9.A nyugati és közép-európai egyetemstratégiáknak szentelte szeptemberi számát a Korunk (Kolozsvár). "Ha az a célunk, hogy - tudásban és műveltségben - ott tartsunk, ahol mások tartanak, ha hozzájuk hasonlóan kívánunk foglalkozni jövőnk tervezésével, akkor számolnunk kell azzal, ahogyan ők a jelenleg működtetett - általunk áhított - eszközök birtokában elégedetlenek és nyugtalanok" - írta Horváth Andor a lapszám bevezetőjében. Ezekről az elégedetlenségekről, nyugtalanságról írnak a folyóiratban Jacques Derrida, Claude Karnoouh, Sorin Antohi, Szabó Mátyás, Selinger Sándor és mások. A lapszámban olvasható még Füzi László Németh Lászlóról írott esszéje, illetve Stefan Borbély és Kallós Miklós elemzései a holokausztról és következményeiről. /Egyetemstratégiák, egyetemkritikák. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 9./2001. május 23.A Korunk májusi száma a Németh László-centenárium jegyében szerkesztődött: megszólalnak az összeállításban a Németh László-életmű legavatottabb ismerői: Monostori Imre, Füzi László, Pomogáts Béla, Kántor Lajos, Bertha Zoltán, Cseke Péter, Máriás József. /Németh László erdélyi arcai a Korunkban. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 23./2003. május 10.Tizenharmadik alkalommal rendezték meg a Szabédi-napokat máj. 9-én Kolozsváron, az Unitárius Püspökség dísztermében. Szabó Árpád püspök köszöntötte az egybegyűlteket, Az egyetemes magyar irodalom nyilvánossága című ülésszakon Kötő József, az EMKE elnöke kifejtette: Szabédi szellemi ege alatt megbeszélik a kultúrateremtés legégetőbb problémáit, ennek előmozdítására pedig a romániai magyarság kiváló személyiségei töltik meg a püspökség dísztermét. Kántor Lajos irodalomkritikus elmondta, hogy Szabédi olyan korszakban élt, amikor a véleménynyilvánítást erősen korlátozták. Ennek ellenére életművének egésze a nyilvánosságért folytatott harcként is értékelhető. Cseke Péter az első erdélyi írónemzedék fogadtatásáról és pályájának későbbi alakulásáról értekezett előadásában. Felhívta a figyelmet arra, hogy a népi irányzat Erdélyből indult ki, de hamar egyetemessé vált, és intézményteremtő szerepe is jelentős volt. Pomogáts Béla kifejtette: a kisebbségi irodalom befogadása mindenkor ki volt szolgáltatva az aktuális politikai helyzetnek. 1945-ben kezdődött az a korszak, amelynek során a magyar irodalmi tudatból megpróbálták kiiktatni azokat az értékeket, amelyek nem a baloldali gondolkodás jegyeit tükrözték. A fordulat az 1980-as évek végén következett be, amikor már kirajzolódtak az új korszak körvonalai. Ekkor az erdélyi írók ismét teljes jogú tagjai lettek a magyar irodalomnak, sőt, előfordult, hogy köteteik kizárólag az anyaországban jelentek meg. Füzi László Nyilvánosság és átláthatatlanság című előadásában (amelyet a szerző távolléte miatt Kötő József olvasott fel) felhívta a figyelmet a letölthető irodalom jelenségére, hiszen a világháló segítségével ma már szinte minden irodalmi mű elérhetővé válik. Elek Tibor és Széles Klára az elmúlt évek magyarországi sikerkönyv-listáinak eredményeit figyelembe véve állapították meg, hogy a siker és az érték többnyire nem esik egybe. A Szabédi-napok első része a Házsongárdi temetőben, Szabédi László sírjának megkoszorúzásával ért véget. /Sándor Boglárka Ágnes: Az irodalom az élet sója. 13. Szabédi-napok. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 10./2004. május 11.Máj. 8-án felavatták Németh László író bronz mellszobrát Lakiteleken, a népfőiskola udvarán kialakított Nemzeti Panteonban. Lantos Györgyi csongrádi szobrászművész alkotása Illyés Gyula költő és Sinkovits Imre színművész szobra mellett a harmadik emlékmű, amely helyet kapott a XX. század kiemelkedő magyar személyiségeinek emlékparkjában. Az avatóünnepségen Füzi László, a kecskeméti Forrás irodalmi folyóirat főszerkesztője méltatta Németh László irodalmi munkásságát. /Szobrot állítottak Németh László írónak Lakiteleken. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 11./2004. december 11.Füzi László írt Budapestről nyílt levelet Gelence lelkészének. Szomorúan olvasta a népszavazás után a határon túli magyarok reakcióiról szóló beszámolókat. Az utóbbi két ciklusban mindkét oldalnak bőséges ideje volt arra, hogy amennyiben a kettős állampolgárság ügyét komolyan gondolja, azt megvalósítsa. Ez azonban egyik politikai erő részéről sem történt meg. Füzi igennel szavazott volna, de az, hogy a mindez a Fidesz érdekeit szolgálta, legalább annyira a nem felé húzta őt. A levélíró kérte, hogy ne haragudjanak azokra, akik nemmel szavaztak, mert nem azért tettek így, mintha nem ismernék el a magyar nemzet azonos rangú részeként a vajdasági vagy az erdélyi magyarokat, Füzi szerint a nemmel szavazásuk a politika bűne és egyben kritikája. /Füzi László: A pártok a vétkesek (Pesti posta). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 11./2005. november 26.Bogdán László sokszálú életművében meglepetésként mutatja magát a szerző Bűbájosok című regénye. Bogdán életműve állandó kísérletezés, meglepetés most ez a realista erdélyi története. Bogdánt semmi sem érdekli jobban, mint maga Erdély, az erdélyi történet, az erdélyi kisváros. Vagy inkább: az ezekből összeálló erdélyi történet. Bogdán regénye 1968. augusztus 21-én kezdődik, akkor, amikor a Varsói Szerződés csapatai bevonultak Csehszlovákiába. Füzi László esszéregénynek látja a regényt. Szerinte talán Bogdán László regénye az első az erdélyi regények közül, amelyiken nem a magyar–román kérdés, a kisebbségi kérdés uralkodik – az is persze –, hanem az, hogy mit kezdjenek a hősök a maguk életével. (Élet és Irodalom) /Füzi László: Erdélyi történet. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 26./2008. január 31.A schengeni határok életbeléptetése környékén különféle rendezvényeken emlékeznek arra, milyen sanyarú, tragikus volt a sorsuk azoknak, akik nyugatra szerettek volna utazni – Magyarországról. Nem emlékeztek azonban azokra az utakra, a megalázó határát(nem)lépésekre, amelyek Magyarország keleti határain zajlottak, de még inkább zajlottak volna. Jó néhányról tudunk. Vajon hányról nem? Például arról, hogy a Magyarországról kiutasított – P. – osztrák újságíró Nagyváradon találkozott kedvesével és Eörsi Istvánnal 1980-ban vagy 81-ben. Eörsi ezt az alkalmat használta fel arra, nem kevés szamizdatpéldányt magához ragadva ellátogasson Nagyváradra. Kőrössi P. József összehozna egy konferenciát, amelyen mesélnének egykori keleti határsértők. Azokat hívná meg, akik ma már közéletivé magasztosulak, és olyanokat, akiket elfeledtek. A szellem, a szellemi élet, a gondolkodás és a gondolat csempészeit. Talán és első körben: Adonyi Nagy Mária költő, Ara-Kovács Attila filozófust, Balla D. Károly írót, Balla Zsófia költőt, Barna Imre írót, műfordítót, Cs. Gyimesi Éva egyetemi tanárt, publicistát, Csaplár Vilmos írót, Füzi László írót, szerkesztőt, Gellért Gyöngyi szerkesztőt, Grendel Lajos írót, szerkesztőt, Huszti Péter színművészt, Jávor István képírót, S. Nagy Katalin művészettörténészt, Kányádi Sándor költőt, Kukorelly Endre költőt, Lászlóffy Aladár költőt, Radnóti Sándor esztétát, egyetemi tanárt, ifj. Rajk László építészt, Sáska Géza szociológust, Szendrei Lőrinc újságírót, Szőcs Géza költőt, TGM filozófust, Tőzsér Árpád költőt, Udvardy Frigyes ötvenhatos utazót, Zirkuli Péter költőt, egyetemi tanárt. És mindenki hozhatna magával még három, talán tíz másvalakit. Meghívná a déli háború katonaszökevényeit, dr. Máriást, Bozsik Pétert, a határsértőket, Tolnai Ottót, Domonkos Istvánt, Maurits Ferencet, Benes Jóskát. Határmese-konferenciájára meghívná a névházasságokba beszármaztatott feleségeket és férjeket, a nyolcvanas évek névtelen könyv-, szamizdat- és kéziratcsempészeit, Ilia tanár urat és az akkori Széchényi Könyvtár egyetemista könyvfutárjait. Bodor Ádám (A börtön szaga), Kornis Mihály (Kádár János utolsó beszéde) és Dragomán György (A fehér király) könyve szól már csak arról az örökségről, amiben élünk. /Kőrössi P. József: Határsértők – Schengen előtt, Schengen után Gyermekeimnek. = Erdélyi Riport (Nagyvárad), jan. 31./ (Az Élet és Irodalom hetilapban megjelent anyagnak a szerző által szerkesztett, kiegészített változata)2009. január 19.A kecskeméti Forrás szépirodalmi, szociográfiai és művészeti folyóirat két munkatársa volt a Kolozsvár Társaság vendége január 15-én. Füzi László József Attila-díjas irodalomtörténésszel, a lap főszerkesztőjével és Buda Ferenc Kossuth-díjas költővel Kántor Lajos beszélgetett. A Kolozsvár Társaság elnöke a Kárpát-medence egyik legjobb folyóiratának nevezte a Forrást. Füzi László elmondta: a folyóirat idén márciusban ünnepli fennállásának 40. évfordulóját. A lap 1969-ben a teljes magyar irodalom összefogását tűzte ki célul, és ezt az alapelvét napjaink pénzhiánya közepette is megpróbálja megőrizni. Az est folyamán szó esett többek között a lap szerkesztési technikájáról, illetve a tanulmányok erdélyi, felvidéki, vajdasági szerzői és a kecskeméti Buda Ferenc az Isten szalmaszálai című kötetéből olvasott fel verseket. /F. ZS. : A Forrás Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 19./2010. augusztus 28.Szárhegyi Írótábor hetedszerA képzőművészeti alkotótáborok eseménysorozatát ismét írói összejövetel szakítja meg Gyergyószárhegyen. Jövő héten négy napon át zajlik a 7. Szárhegyi Írótábor a népszerű gyergyói településen. Az első ilyen találkozót 30 évvel ezelőtt szervezték meg, majd még két táborozást követően a hatalom betiltotta az írótábor megszervezését. A 89-es változás után újították fel a kezdeményezést, amely kétévente gyűjti egybe a tollforgatókat és a könyves szakmát. A szeptember 2. és 5. között sorra kerülő mostani rendezvény szervezői Egyed Péter, Fekete Vince és Kassay Péter. Meghívójukban a következők olvashatók: "Mint minden alkalommal, most is sort kerítünk arra, hogy a magyar irodalom utóbbi két évének jelenségeivel, témáival, fontosabb könyveivel, kitűnt alkotóival, de vitáival is foglalkozzunk, jeles meghívottaink előadásai alapján. És természetesen mindarról szót váltsunk, ami bennünket, erdélyi írókat foglalkoztat, alkotásban, kiadásban, érdekvédelemben. Meghívottaink ez alkalommal az Előretolt Helyőrség költői valamint Murányi Antal és zenekara. Tematikus beszélgetésünk Zene és költészet körül forog, amelyet klasszikus dalest koronáz meg. Első ízben ítéljük oda a Csiki László- díjat." A programban szeptember 3-án 9.30 órától a Szerzők, könyvek, jelenségek a magyar irodalomban 2008-2010 téma szerepel. Felvezetések: Borcsa János, Füzi László, Pécsi György, Péczeli Dóra, Podmaniczky Szilárd. Ezeket követően hozzászólások hangzanak el, vita is várható. 18 órától az Előretolt Helyőrség költői estje, majd Murányi Antal és zenekarának fellépése számíthat a jelenlevők érdeklődésére. Szeptember 4-én délelőtt a Zene és költészet témakörben Balla Zsófia, Demeter Szilárd, Lövétei Lázár László és mások beszélgetését Egyed Péter moderálja. 17 órakor adják át a Csiki László-díjat. 18 órától dalestre várják a közönséget. 58. Magyarkanizsai Írótábor Szeptember 1-től 4-ig tart a Vajdaságban az 58. Magyarkanizsai Írótábor, amelyen szokás szerint rendhagyó irodalomórák, közönségtalálkozók, kiállítások lesznek, folyóiratokat mutatnak be, felolvasóesteket és tanácskozásokat tartanak. Az idei írótábor külön figyelmet szentel Csoóri Sándor és Németh István életművének. A Nyolcvan esztendő sodrásában elnevezésű műsor keretében szeptember 3-án, pénteken köszöntik őket a magyarkanizsai József Attila Könyvtárban – írta szerdán a Magyar Szó című vajdasági napilap internetes oldalán. A rendezvény a Vándorkulacs Díj átadásával ér véget. Az idei írótábor fő témája a vajdasági magyar irodalom; a program részeként szeptember 4-én Folyóiratok és szépirodalom ma címmel tartanak tanácskozást. Amióta megszűnt az újvidéki Forum kiadó által istápolt Alkotók Gyűlése, azóta szinte a magyarkanizsai összejövetel az egyedüli találkozási lehetőség – írta a Magyar Szó. A korábbi évekhez képest az idén a nemzetközi gazdasági válság hatására szűkös költségvetés miatt kevesebb írót tudnak vendégül látni a szervezők, akik azt tervezik, hogy az írótáborban papírra vetett műveket összegyűjtik és kiadják. Népújság (Marosvásárhely) 2010. szeptember 3.Az elmúlt két év magyar irodalmát szemlézikHatodik alkalommal szervezik meg pénteken és szombaton a Szárhegyi Írótábort. Fekete Vince költő, a csíkszeredai Székelyföld című kulturális folyóirat szerkesztője, az írótábor egyik szervezője a Krónikának elmondta: mint minden alkalommal, az idei táborban is a legutóbbi találkozó óta eltelt két év fontosabb irodalmi történéseiről, témáiról, fontosabb könyveiről, alkotóiról és vitáiról lesz szó, de az erdélyi írók problémáiról, az érdekvédelemről és könyvkiadásról is szó esik a két nap alatt. Idén négy előadót hívtak meg: a magyarországi Podmaniczky Szilárd író, költő, Füzi László, a Forrás szépirodalmi folyóirat főszerkesztője, Elek Tibor, a békéscsabai Bárka irodalmi folyóirat főszerkesztője és Selyem Zsuzsa író, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanára adnak elő. Péntek este az Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy szerzőinek költői estjére kerül sor, felolvas Farkas Wellmann Endre, Muszka Sándor, Lövétei Lázár László, Király Zoltán és Fekete Vince, a nap befejezéseként pedig fellép Murányi Tóni és zenekara. A kétévente megszervezett tábor második napján tematikus beszélgetésre kerül sor Zene és költészet címmel, Balla Zsófia költő, Demeter Szilárd író, Lövétei Lázár László költő, író és mások részvételével, a beszélgetést Egyed Péter költő, író, kolozsvári egyetemi tanár moderálja. Ezt követően első alkalommal kerül kiosztásra a Csiki László-díj. „2008-ban éppen az előző Szárhegyi Írótáborban voltunk, amikor Csiki László meghalt. Ekkor döntöttük el, hogy alapítani kéne egy díjat a tiszteletére” – mesélte Fekete Vince. A Sepsiszentgyörgyön született költőről, íróról elnevezett díjat ezentúl a tervek szerint minden évben kiosztják az írótáborban, olyan fiatal, 35 év alatti alkotó kaphatja meg, akinek az előző tábor óta kötete jelent meg. A Szárhegyi Írótábor dalesttel ér véget szombaton. Varga László. Krónika (Kolozsvár) 2011. november 18.Tizennegyedik alkalommal osztott ki Székelyföld-díjakat tegnap délelőtt a Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztősége Csíkszeredában olyan alkotók között, akik az elmúlt évben a legjobb írásokat tették közzé a folyóiratban.Próza kategóriában elismerésben részesítették Bodor Ádám Kossuth-díjas írót, a Digitális Irodalmi Akadémia alapítótagját a Verhovina madarai című regényének a Székelyföldben publikált részleteiért. A történettudományok területen végzett kutatásaiért, valamint a folyóiratban megjelent, a Székely Hadosztályról írt tanulmányáért Nagy Szabolcs, a Veszprém Megyei Levéltár kutatója részesült díjban. Szintén Székelyföld-díjjal tüntették ki híd- és kapcsolatépítő munkájáért Füzi László irodalomkritikust, a kecskeméti Forrás című folyóirat főszerkesztőjét. „Bodor Ádám úgy tud írni a mindennapi dolgokról, hogy észrevehető legyen benne a különös, furcsa, abszurd, gorteszk, esetleg a humoros. Tamási Áron Ábele, Wass Albert A funtineli boszorkánya mellett kézbe kell vennünk Bodor Sinistra körzetét is, ha a székely vidékekről van szó” – hangzott el az író laudációjában, amelyre Bodor Ádám szerényen reagálva elmondta, a Székelyföld-díjra a Székelyföld folyóirattal való kapcsolata rögzítéseként tekint, és ha rajta múlik, ezentúl sem kíméli írásaival a szerkesztőséget. A Nagy Szabolcs levéltáros által kutatott terület fontosságát nem is kell részletezni – hangzott a méltatásban –, hiszen az első világháború alatt és után történtek máig hatással vannak életünkre. „Nem jó leltár az, amiből szenvedély árad – de Nagy Szabolcs sikeresen kikerüli az elfogultság csapdáit” –, méltatták a magyarországi díjazottat, aki köszönetképpen rámutatott, Veszprémben növekedett a Székelyföld folyóirat iránt érdeklődők száma, mióta olvashatók benne a székely gyalogezredről szóló írások is. A 7 éve alapított Székely Bicskarend elismeréssel illették Füzi László irodalomkritikus munkáját – a róla szóló laudációban Lövétei Lázár László, a Székelyföld szerkesztője kiemelte, hogy Füzi az emlékirodalom megújítója, hiszen annak ellenére, hogy az emlékirat az egyik legszemélyesebb irodalmi műfaj, Füzi hideg fejjel, őszintén írt. A Forrás című folyóirat főszerkesztője megköszönve a kitüntetést, rámutatott, a Székelyföld folyóirat megjelenése és megerősödése új szakaszba juttatta Erdélyhez fűződő viszonyát, és bízik a két irodalmi folyóirat kapcsolatának erősödésében is. A szerkesztőség és a homoródalmási polgármesteri hivatal által közösen létrehozott Szabó Gyula-díjat idén másodszor adták át, olyan írónak, akinek bár még nem jelent meg kötete, a Székelyföldön él és alkot, és ígéretes prózaírói pályára lépett: az elismerést idén Hertza Mikola kapta, aki bár nem idén tűnt fel az alkotói prérin, 10 év „eltűnés” után, másfél évvel ezelőtt szinte egy teljes kötetnyi kézirattal toppant be a Székelyföld folyóirat szerkesztőségébe. Forró Gyöngyvér Krónika (Kolozsvár) 2012. szeptember 10.A 8. Gyergyószárhegyi Írótalálkozó állásfoglalásaA marosvásárhelyi Látó és Vatra folyóiratok ügyében Mi, a 8. Gyergyószárhegyi Írótalálkozó résztvevői megdöbbenéssel értesültünk a marosvásárhelyi Vatra és Látó szépirodalmi folyóiratok létét fenyegető önkényes határozattervezetről, amelyet a Maros Megyei Tanács elnöke jegyzett. A még érvényben lévő határozattervezet értelmében fölszámolódna a két nagy múltú kulturális folyóirat önálló, jogi státusa, autonómiája, ami tulajdonképpen a két lap ellehetetlenítését és végső soron megszüntetését jelentené. Jelen nyilatkozattal kiállunk a Vatra és a Látó folyóiratok autonómiájának és önálló, jelenlegi jogi státusának megtartása mellett, és tiltakozunk a Maros Megyei Tanács bármilyen hasonló, bármikor elrendelhető, jövőbeli intézkedése és a lapok bármilyen jellegű, gazdasági vagy adminisztratív érvekkel álcázott, ám hatalmilag diktált beolvasztása ellen. Gyergyószárhegy, 2012. szeptember 7. A 8. Gyergyószárhegyi Írótalálkozó résztvevői: Ács Margit, B. Nagy Veronika, Balázs K. Attila, Balla Zsófia, Báthori Csaba, Bogdán László, Borsodi L. László, Dénes László, Dézsi Zoltán, Egyed Péter, Elek Tibor, Farkas Wellmann Éva, Fekete Vince, Füzi László, Füzi Péter, Gálfalvi György, Gálfalvi Zsolt, Karácsonyi Zsolt, Kántor Lajos, Kozma Mária, Láng Gusztáv, Lövétei Lázár László, Lőrincz György, Molnár Vilmos, Nagy Attila, Papp-Zakor Ilka, Pomogáts Béla, Pomogáts Béláné, Potozky László, Sántha Attila, Szakács István Péter, Tőzsér József, Vofkori Mária, Zsidó Ferenc Népújság (Marosvásárhely) 2013. október 21.Erdélyiek az összmagyar irodalom élvonalábanAz Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) díjátadó gáláját tartották szombaton Székelyudvarhelyen a városháza Szent István-termében, ahol immár 18. alkalommal adták át az elismeréseket. Az alapítvány Debüt-díját idén Varga László Edgár költő kapta, akinek Cseréptavasz című első kötete a kolozsvári Erdélyi Híradó Kiadónál jelenik meg a közeljövőben. Laudációjában Zsidó Ferenc költő, író, az EMIA kurátora és a e-irodalom.ro című portál szerkesztője elmondta, a fiatal költő munkássága markánsan kiemelkedik kortársai közül. Mint mondta, 2008 óta kíséri figyelemmel a pályáját, sokáig nem tudta, hogy a Krónikában tárcákkal jelentkező Varga László publicista és Varga László Edgár költő azonos. Pályakezdő, de szándékosan különválasztja a "hétköznapi" és az "ünnepi" tevékenységet. "Varga László Edgár költészete a magyar líra legnemesebb hagyományaihoz kapcsolódik: a nyugatos és transzszilván értékek, a forma korszerű nyelvezetben és makulátlan igénnyel van jelen verseiben" – hangzott el. EMIA-díjat vehetett át Király László költő, aki novemberben ünnepli hetvenedik születésnapját. Laudációjában Fekete Vince költő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese azokról az időkről beszélt, amelyekben a Helikon folyóirat ingázó szerkesztőjeként dolgozott abban a munkaközösségben, amelynek Király mellett hajdanán K. Jakab Antal, Szilágyi István, Szabó Gyula, Panek Zoltán, Mózes Attila volt a tagja. Király László akkor "csak" ötvenedik életéve környékén járt, de Fekete Vince szerkesztőként tőle sajátíthatta el a lapkészítés fortélyait, amelyeket most a Székelyföld háza táján hasznosíthat. Fekete Vince a költőről, a Király költészetéről is beszélt, amely lassan immár fél évszázada tartozik az erdélyi és az összmagyar líra élvonalába. Az erdélyi irodalom magyarországi recepciója A Hídverő-díjat idén Füzi László irodalomtörténész-szerkesztőnek ítélték oda az EMIA kurátorai – Füzi munkásságát Gálfalvi György irodalomtörténész, a Látó nyugalmazott főszerkesztője méltatta. A Hídverő-díjjal évről évre olyan magyarországi irodalomtörténészeket tisztel meg az EMIA, akik sokat tettek az erdélyi irodalom anyaországi megismertetéséért. Füzi László szerkesztőként a hetvenes évek óta folytatja azt a hagyományt, amelyet elődje és mentora, a jeles szegedi irodalomtörténész, Ilia Mihály épített ki a múlt század hatvanas éveitől kezdődően. Ilia volt az első magyarországi szerkesztő, aki teret biztosított a Forrás első nemzedékének és a kezdetektől figyelte Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos alakuló életművét, majd az utánuk következők – Király László, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Czegő Zoltán és még sokan mások – a legnagyobb természetességgel vonulhattak be az összmagyar szépirodalmi kánonba. Életmű-díj Kántor Lajosnak Az idei Életmű-díjat az idén hetvenhat esztendős Kántor Lajos irodalomtörténész kapta. Őróla Egyed Péter író, filozófus, egyetemi tanár beszélt. Mint mondta, igencsak sokoldalú és gazdag életművet mondhat magáénak Kántor, önálló köteteinek a száma meghaladja a hatvanat. "Nem akármilyen könyvek ezek, hiszen Kántor a Korunk szerkesztőjeként, főszerkesztőjeként, esztétaként, kultúraszervezőként mindvégig jelen volt a »gáton«. A színházi kultúra, a médiaoktatás, a képzőművészeti élet sokat köszönhet neki, hiszen katalizált, követte, olykor provokálta a kultúra jelenségeit Erdélyben, segített azoknak az összmagyar és a nemzetközi műveltséghez történő illesztésében" – hangzott el a méltatásban. Egyed Péter kitért arra: Kántor Lajos irodalomtörténészként mélyült el a magyar irodalom legkiemelkedőbb alkotóinak műveiben, alkotói módszereiben és rendszerében. Madách Imre, Móricz Zsigmond, majd Tamási Áron lettek az irodalomteoretikus Kántor koncepciójának a főszereplői. "Közelebb kerülvén az erdélyi alkotókhoz, Kacsó Sándor, Reményik Sándor, Szabédi László, Nyírő József világához, azt az írói és közéleti attitűdöt is megmutatta, amelyet közkeletű kifejezéssel transzszilvanizmusnak nevezünk, de nem annak az illuzív-ideologikus világával. Az erdélyi alkotók sajátos művészeti kánonjaival és érzelmi attitűdjeivel kezdett el foglalkozni, a monografikus írások mellett sajátos kultuszt is teremtvén köréjük" – mutatott rá a méltató. A jelenlévő, idén nyolcvanéves Gálfalvi Zsoltot külön köszöntötte Lőrincz György székelyudvarhelyi író. "Őt nagyobb testvérként tiszteltem mindig, aki a maga csendes és higgadt módján egy életen át kultúraépítéssel foglalkozott, íróként, szerkesztőként, a PEN Klub elnökeként gyakorolva a diplomáciát. Olyan életművet hozott létre a levelezés, a konjunktúrateremtés révén, amely nélkül ma kultúránk, az összmagyar és a nemzetközi műveltséghez illeszkedő erdélyi magyar műveltség nem is létezhetne" – hangzott el. Kiss Judit Krónika (Kolozsvár) 2013. október 31.Kötelékek – kézfogásokOktóberi napjaim, napjaink Amikor még nem volt internet, illetve számítógép, de tévé sem – az én gyermekkoromban mindenesetre így volt –, szülői kézfogással vagy már önállóan járkálva az utcán, olvastuk az üzletek cégtábláit, a feliratokat (többnyire magyarul); tanultuk a szavakat, a jelentéseket. Bő hetven év múltán is megmaradt bennem ez a szokás, ránézek a legkülönbözőbb kiírásokra, próbálom továbbgondolni őket. Igazi vénasszonyok nyarán (indián nyári napon?) buszra várva, a következő szövegen akadt meg a tekintetem: „Spală româneşte”. Keresem ennek a (mosópor-reklámnak szánt) mondatnak az időszerű (korszerű?) magyar értelmezését. Moss románul? Tisztára mossa a szennyest? Eltünteti, amit kell? És persze hozzágondolom a magyar megfelelőket autonómia-igényünk szellemében, no meg, a „magyar gyerek gyógyítja”-szerű régebbi meg az újabb fordulatokat, hiszen mi is tudunk mindenfélét, akár ma használatos magyar reklámszöveget, nemzeti szabadságharcosat. Még csak nem is kell feltétlenül a futballpályákra kimennünk. Itt vagy ott hátat fordítani ilyen vagy olyan himnuszok elhangzásakor. 2013 októbere annyi élményben részesített… Sokunkat. Futball-beszéd (és hallgatás) Hallgatni arany! – szoktuk mondani. Persze nem mindig van így. Ám akinek ég a háza, inkább hallgasson, mintsem próbálja dicsekvéssel, hazugságokkal elfedni a valóságot. De jobban teszi, ha erőt vesz magán, és keresi a bukássorozat valóban nem könnyen megtalálható okait. (Legyen ő válogatott labdarúgó, edző, szövetségi kapitány vagy éppen vezető politikus.) Ez most éppen magyar kérdés, ha azonban valaki az észtek elleni „győztes” román meccset nézte, az Andorrával „sikeresen” megvívott, ugyancsak szégyenletes szereplésünk helyett (vagy közben), és hallotta a bukaresti szurkolók saját csapatuknak szóló füttykoncertjét, ráadásul a magyaroknál még mindig jobb román (külföldi légiósokkal hasonlóképpen teletömött) klubcsapatok szereplését követte – hát az akár romániai (román) hazafiként sem lehet büszke. Viszont egy görögökkel megvívott sikeres novemberi selejtezőt követően felbúg(hat) a „nagyok vagyunk” nemzeti himnusza. Mi egyelőre a bukaresti „saját” szégyent (0:3), a magyar válogatott minősíthetetlen teljesítményét követő újabb, amszterdami megalázást, az 1:8-at nyalogatjuk körül. És természetesen vitatkozunk – a Kolozsvár Társaság rendezvényén is – kolozsvári, úgymond első osztályú csapataink állapotán, gondjain, a köztük feszülő gyűlölségen. No meg nosztalgiázhatunk, ifjú korunkra emlékezve, amikor Kolozsvár főterén a mikrofonból Szepesi György közvetítése szólt, az aranycsapat világsikerét kürtölve világgá – és ez városunk lakóinak másik részét nem háborította fel… (Jelenből nézve, magyar szurkolói szemmel: alighanem biztatóbb lehetne egyelőre más labdajátékhoz pártolni: mondjuk kézilabdához, vízilabdához.) Iskola, egyetemi beszéd A szégyen után a dicsőség – bár ez is kicsit régebbi. Nem kell egészen az iskoláig visszamenni (noha megtehetnénk), egyetemi szinttől fölfelé haladhatunk ezúttal. Némiképpen a sporttal, labdajátékokkal is kapcsolatba hozható (és ebben bizonyára egykori iskolánknak, a kolozsvári Református Kollégiumnak, az államosítást követő években továbbélő sportos hangulatnak is szerepe volt). Kelemen Árpádról van szó (1932–1997), az ő magasra ívelő (nem mellesleg sportos) életpályájáról, amely a városhoz közeli Kajántóról indult, és nyugat-európai, amerikai állomásokon át Kolozsváron zárult. Aknamezőn – a hírnév felé, így jellemezném ezt az életutat, hiszen Gheorghiu-Dej és Ceauşescu Romániájában, különösen egy Kelemen-fajtának, aknákkal telepített talajról kellett elrugaszkodnia; innen jutott nemzetközi hírnévre a műszaki életben, kolozsvári műegyetemi tanárként, elismert, többszörösen kitüntetett feltalálóként. Az ő emlékére most kiadott kis kötetben elmondhattuk, hogy a diktatúra, a nemzetiségi elnyomás legsötétebb éveiben Kelemen Árpád azon kevesek közé számított, akiknek sikerült áttörni a bezártságot, táplálhatták a még hinni tudókban a reményt, hogy a falak nem véglegesen, végzetesen vesznek körül minket. A Kolozsvár Társaság az Októberi Napok keretében mutatta be a Kelemen Árpádról készült könyvet – és adhatott örömteljes hírt (az aranymisés római katolikus pap Jakab Gábornak köszönhetően) arról, hogy a már-már teljesen elöregedő faluban, Kajántón valami új kezdődik, egy összetartó fiatal (ferences) közösség helyválasztása folytán gyerekek tölthetik meg a templomot. Demográfiai szempontból érdemes bővebben foglalkozni ezzel az új jelenséggel, hogy egyes Kolozsvár környéki (vagy már éppen ide kapcsolódó) falvak magyar lakossága növekedőben van; Szászfenes és Kisbács ebben a tekintetben egyre többet hallat magáról. Szobrok beszéde Itt vannak még közöttünk néhányan az ötvenhatosok közül, faggathatjuk őket, de már gyakoribbak az alkalmak, hogy az emlékművek előtt idézzük fel, az 50. évfordulón is túljutva, ami több száz kilométerre tőlünk, illetve ami itt, velünk történt. A Kolozsvár Társaság igyekszik élni a lehetőséggel, hogy a közös emlékezés valóban a közösségünké legyen, maradjon, a megosztás ne érvényesülhessen a sétatéri 1956-os emlékmű körül. Így történt ez 2013. október 23-án is. És így történt Sztánán, valamivel korábban, ahol ugyancsak sok százan álltuk körül Kós Károly mellszobrát, Gergely Zoltán kitűnő alkotását. A kazettás mennyezetű kis református templom természetesen szűknek bizonyult a vendégek és helybeliek valamennyijének befogadására, de méltó hátteret biztosított és biztosít most már folyamatosan a találkozásnak Kós bronzba örökített arcmásával. Ha egy szobor valóban sikerült, akkor a választott anyag (fa, kő, bronz) magát az embert jelenti. Kós Károly életművéből számos motívumot lehetne kiemelni – Gergely Zoltánnak a lényeget sikerült megragadnia: a tartást, az életmunkára elkötelezett (Kós kedvelt kifejezése), a közösségnek tartozó és tartozását megfizető embert. Ahogy Markó Béla, a Kós Károly Alapítvány elnöke a szoboravatáson kifejtette: Kós alkotása – maga az élete. Ez persze nem kisebbíti a részek, a részletek jelentőségét. Tudjuk, a Kós-életműben nem kicsiny „részlet” az Erdélyi Szépmíves Céh létrehozása és eredményes működtetése két évtizeden át (1924–1944). Az idei október hozadéka (nekem), hogy az 1928-ban születettekről, és velük, a most 85 évesek köztünk lévő három képviselőjével (Dávid Gyulával, Balázs Sándorral és a Kriterion volt műszaki szerkesztőjével, Bálint Lajossal) beszélgetve szükségszerűen került szóba könyvkiadásunk, mindenekelőtt a Domokos Géza nevével összefonódott Kriterion. S ha nem is a Kolozsvár Társaság nyilvánossága előtt, azt követően egy baráti beszélgetésben és a Tar Károlytól kapott ESzC Emlékkönyvbe belelapozva továbbgondoltam az örökség súlyát. Az Ághegy Könyvek sorozatát szerkesztő, ma Svédországban élő, hazalátogató, magát változatlanul erdélyinek valló Tar Károly (1969-ben kisregénnyel mutatkozott be a Forrás-sorozatban) a pár éve kiadott Emlékkönyv előszavában Kós Károlyt és Dsida Jenőt idézi, a „mindig magunkért, de soha mások ellen” szellemében. Minthogy pedig összeállításában az 1924 és 1944 közé helyezhető Szépmíves Céh megnevezése alá egy másik, ma már kevéssé számon tartott dátumot is beidéz (1990–1995), nyilván nem kerülheti meg a ’89-es fordulatot követő kísérlet megidézését. Azt gondolom, ez az igazi érdekessége, újdonsága ennek az Emlékkönyvnek. Ne menjünk bele a részletekbe (hiszen ez messze vezetne), idézzünk azonban néhány mondatot az újjáalakulni akaró ESzC hajdani intézőjének, Tar Károlynak a bevezetőjéből: „Amikor Szőcs Géza az újraalakulás ötletével megörvendeztetett, azt kérdeztem tőle, hogy Kós Károlya van-e vállalkozásához. Költői kérdés volt. Az eltelt öt esztendő alatt bebizonyosodott, hogy ziláltságunk miatt szervezésből elégtelenségre vizsgáztunk.” A vizsgázás, az összeméretkezés: nehéz ügy. Így van ez a szobrok esetében is. Nem kerülhető meg a kérdés az új (kolozsvári) Bethlen Gábor-szoborral kapcsolatban sem. Aligha kérdőjelezheti meg bárki is örömünket azon, hogy a Nagy Fejedelem egész alakos megjelenítésével most már bármikor találkozhatunk a Kétágú templom előterében, pontosabban attól kicsit jobbra, a szomszéd kerítése felé és így sajnos háttér nélkül – vagyis nem úgy, ahogy a kiváló Márton Áron-bronzalakot láthatjuk (Bocskay Vince alkotását) a Szent Mihály-templom monumentális gótikájához illesztve. De be kell vallanunk magunknak, hogy a Péterfy László erre az alkalomra bronzba öntött (régebbi?) makettje nyomába sem lép a Kós András alkotta tömbszerű Bethlen-szobornak, amely nem is olyan rég Nagyvárad büszkesége lett, ráadásul köztéren (nyilvános parkban). Ebből a szoboralakból, a Péterfyéből éppen a monumentalitás, az erő sugárzása hiányzik. Viszont szép beszédeket hallgathattunk az avatóünnepségen – nem utolsósorban Böjte Csaba ferences atyától, a Tőle mindig hitelesen hangzó összetartozásról. Brassó, Székelyudvarhely A két város csak az én októberi napjaim emlékében állítható így egymás mellé. De hát ez is valamilyen összetartozás, egy-egy közösség súlyáról, kísérletéről szól. Brassóban az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Erdélyi Köre tartott konferenciát („Protestánsok a Kárpátok alatt”), a Barcaságra, a magyar–szász kapcsolatokra összpontosítva. Itt sajnos kevesen voltunk, még a Brassói Lapok sem tekintette saját ügyének, legalábbis „helyi érdekességnek” a rendezvényt. (Pedig tehette volna több okból. Én személyesen Ritoók – Miess G. – János nevét említeném, a szász–magyar kapcsolatok kutatójáét, aki mielőtt a Korunk szerkesztőségében felelős titkár lett volna, a BL előd-, illetve köztes hetilapjának, az Új Időnek volt irodalmi szerkesztője.) Azt gondolom egyébként, hogy ez az Erdélyi Kör mint egyfajta szellemi fórum Erdély-szerte, így persze Kolozsvárt is több figyelmet érdemelne. Utóvégre az EPMSZ (a svájci bejegyzésű anyaszervezet), Cs. Szabó László és Szabó Zoltán európai szellemiségében, Erdélyt is jelentheti – semmiképpen nem májusi utazási lehetőség Nyugatra vagy Délre kirándulni szándékozóknak, az Akadémiai Napok alkalmából. Székelyudvarhely szerényebb, ám úgy is írhatnám, rátartibb erdélyi város, legalábbis magyar nézőpontból. Ugyan az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány sem túl gyakran hallat magáról, de most már honlapja van, frissül, a „székely anyaváros” polgármesteri hivatalának dísztermében pedig az évi díjosztó ünnepségre többnyire megtelik a terem – olyankor is, amikor párhuzamosan színházi műsorok folynak, vagy a korábbi polgármester, Szász Jenő programja zajlik éppen. Nincs nagy hírverése országosan az EMIA tevékenységének, pedig ez is nemzetstratégia, hogy például évről évre egy – tőlünk nézve „határon túli” – magyar irodalmár kap Hídverő gyűrűt, az erdélyi irodalom népszerűsítéséért. Tekintélyes az eddigi névsor, olyanokkal, mint Ilia Mihály, Pomogáts Béla, a néhai Görömbei András – most a kecskeméti Forrás főszerkesztője, Füzi László irodalomtörténész csatlakozott a „meggyűrűzöttekhez”. Irodalmi beszéd, színházi beszéd Mióta – második éve – van erdélyi színházi folyóiratunk (a 2013. őszi számot vehettük legutóbb kézbe), joggal várjuk, hogy saját dilemmáinkra is kapjunk szakavatott választ valamelyik ifjú színikritikusunktól. Ők ugyanis már erre a pályára készültek, nem mint mi, akik évtizedekkel korábban rándultunk át (alkalmilag vagy tartósan) erre a területre. Bevallom, olykor vitatkoznék a Játéktér alapszerzőivel, vagy „kiegészítő” kritikát volna kedvem írni, amikor például Bogdán Zsolt kitűnő Dsida-versmondásának méltó visszhangját keresem. Legújabb – októberi – színikritikus-ingeremet a kolozsvári magyar színház két utóbbi előadása váltotta ki, természetesen más-más formában. Előrebocsátom, nem a színészekkel van vitatkoznivalóm, ők nagy többségükben (megítélésem szerint) most is tették a dolgukat, néha nagyszerűen. Mindenekelőtt szerző és színpad, szöveg és játék(lehetőség) viszonyát tenném szóvá, akár terjedelmesebb tanulmányban – ha futná időmből. (És szakértelmemből?) Az egyik érintett Bohumil Hrabal és az Őfelsége pincére voltam színpadi adaptációját végző, szintén cseh David Jarab s a prágai rendező, Michal Dočekal. A másik Demény Péter. (Vele akár négyszemközt is megbeszélhetnénk a dolgot – tehettük volna már Brassóban, ha látom az itthoni próbákat –, Kolozsvárt pedig majd bizonyára találkozunk, vitatkozunk barátilag.) Nem vitatom akár Shakespeare, akár Caragiale vagy Örkény szövegének új (rendezői) értelmezésének jogosultságát. De azt már igen, hogy Bohumil Hrabalból, a sajátosan cseh (közép-európai?) humorú prózaíróból harcos antifasiszta és antikommunista, közhelyesen exklamáló színpadi szerzőt faragjanak. Változatlanul azt gondolom, hogy a filmes Jirži Menzel érti jobban Hrabalt, mint Jarab vagy Dočekal. Ráadásul a maga módján izgalmas (és lírai) Hrabalból hellyel-közzel tucatszerzőt csináltak, aki ráadásul olykor már vontatottá, unalmassá válik szövegével a színpadon. Szerencsére Bogdán Zsoltnak a főszerepben (Jan Dite) mindvégig van hitele, tartása, hosszúra nyújtott néma jelenéseiben is. Bíró József a Cseh Köztársaság elnöki minőségében kiváló epizódalakítást nyújt; francia professzorként viszont szánalmas szürkeségre van kárhoztatva. (Nem folytatom.) Demény Péter bemutatkozása színpadi szerzőként, úgy vélem, felemásra sikerült a Stúdió klasz-szikus-polgárira „varázsolt” kisszínpadán. Nem a rendezőt, még kevésbé a színészeit hibáztatom. Panek Kati remek volt, sajnálhatjuk, hogy ritkán látjuk nagytermi előadásban vagy a Stúdió színpadán. És a társakkal sem volt semmi baj. A kétségtelenül igényes, irodalmi (írói) szövegből hiányzott az átütő drámaiság. Demény drámai helyzetet képzelt el, prózai olvasatban ez nyilván meg is van – a színen ez kevésnek bizonyult. A Bolero egyelőre inkább a prózaíró (és költő) Demény tehetségét sejtette meg újra. Talán lesz folytatás igazi drámában, majd színpadon is. Októberre jön november, december, 2014 január, új októberek. Új (értőbb?) kritikusokkal. Kántor Lajos Szabadság (Kolozsvár) 2014. június 26.Mentalitástörténeti kuriózum – Beszélgetés Lövétei Lázár LászlóvalImmár komoly hagyományokkal rendelkező folyóiratnak számít a Székelyföld, hiszen 17 éve jelenik meg, nemrég pedig a 200. lapszám is az olvasók elé került. A főszerkesztővel, Lövétei Lázár Lászlóval a kulturális periodika ünnepi lapszámáról, népszerűségéről, illetve a nyomtatott folyóiratok eszmei és gyakorlati fontosságáról beszélgettünk. – A 200. lapszámban 60, korábban Székelyföld-díjjal jutalmazott szerzőt kértek fel, hogy írják meg a földrajzi Székelyföldhöz fűződő gondolataikat. Mennyire lett átfogó a lapszám? Voltak ellentmondások? – Annak ellenére, hogy az az általános kép él az emberek fejében a Székelyföldről, hogy egy zárt és egységes vidék, nagyon tiritarkára sikeredtek az írások. Ellentmondás nincs, egyik írás nagyon jól kiegészíti a másikat. Ha konklúziót kéne levonni – a visszajelzéseket is figyelembe véve – én azt mondanám, hogy gyakorlatilag szinte minden, ami a székelységgel kapcsolatban fontos – legyen az közhely, toposz, bármi – az megtalálható ebben a lapszámban. Az egyik kolléga meg is jegyezte, hogy ha ne adj’ isten eltűnnének a földgolyóról a székelyek, akkor 50–100 év múlva ennek a lapszámnak az alapján is kikövetkeztethető lenne, hogy mi is volt jellemző erre a népcsoportra. Valóban nagyon színesek az írások, mindenki őszintén leírta, hogy mit gondol a témával kapcsolatban, és komolyan vette a feladatát, úgy látszik, hogy ez a kérdés már eleve foglalkoztatta a társaságot. Persze hosszasan lehetne sorolni, ki mit mondott, az egyik szerző, Oláh Sándor társadalomkutató az mondta a lapszámról, hogy ez tényleg mentalitástörténeti kuriózum, Egyed Emese pedig az mondta, hogy gyűjteni fogják majd, el fogják lopkodni a könyvtárból. Én minden esetre meg vagyok elégedve. – A magyarországi vagy egyáltalán a nem székelyföldi szerzők hogyan közelítettek a témához? – Én is arra voltam a legkíváncsibb, hogy ők hogyan látnak bennünket, és roppant érdekes dolgok születtek. Ajánlom mindenkinek például a kecskeméti Forrás című folyóirat főszerkesztője, Füzi László írását. Szerinte elfedi a székelyeket az, ami körülveszi őket. Szinte csak utoljára jut eszébe mondjuk a magyarországiaknak, hogy hoppá-hoppá, itt akár emberek is élhetnek, hiszen a turista figyelmét először is eltereli a táj, az egyik nagy közhely, hogy milyen szép a Székelyföld. Aztán elvonja a turista figyelmét a történelem is, az, ami megmaradt. Úgyhogy – és ezt nagyon szépen leírja Füzi László barátunk – szinte csak utoljára jut eszébe a kívülállónak, hogy emberek is élnek ezen a vidéken, és vajon hogy élnek ezen a vidéken. – Nemrég a Pesti Vigadóban is bemutatták a lapszámot és egyáltalán azt, hogy miről is szól ez a folyóirat. Mit gondol, az utóbbi években hogyan változott az erdélyi irodalommal kapcsolatos érdeklődés, recepció az anyaországban? – A változások óta, ’90 óta – azt mondják legalábbis – egységesült a magyar irodalom, aztán, hogy ez így van-e, mennyire van így, nem az én tisztem eldönteni. Visszalépés szerintem semmi esetre sem történt az utóbbi időben. – Legendásan hosszú egy-egy kézirat „átfutási ideje” a Székelyföldnél, nem ritka, hogy négy-öt hónapot is vár egy szerző a megjelenésre. Minek köszönhető ez a népszerűség a szerzők részéről? – Hogy őszinte legyek, erre nem tudok válaszolni. Ha hízelegni akarok magamnak, akkor azt mondom, hogy azért, mert annyira jó a lap, hogy rangot jelent e szerzők számára, ha megjelennek a Székelyföldben. De éppen az anyagbőséggel van a legnagyobb probléma, hiszen minden szerző türelmetlen, mi pedig nem csak szépirodalmi folyóirat vagyunk, hanem kulturális, ami azt jelenti, hogy a szépirodalmi rész alig 35-40 oldal, a többit, a folyóirat nagyobbik részét pedig kitöltik az egyéb, többek között történelmi, néprajzi tematikájú írások. – Előfizetők dolgában nem állnak rosszul, sok folyóirat irigykedhet önökre. Viszont egyre többen és egyre többet beszélnek a nyomtatott sajtó haláláról. Érzik-e már, hogy ez a Székelyföldet is érinti? – Hallom én is a különféle terveket, elgondolásokat ezzel kapcsolatban, egy kicsit meg is vagyok ijedve. Persze lehetne elektronikusan is szerkeszteni, tudom jól, hogy működnek online folyóiratok, és nem is feltétlenül hasonlít egyik a másikra. Én viszont mániákus printfolyóirat-olvasó vagyok, nem tudok számítógépen szépirodalmat olvasni, és valószínűleg jó páran vagyunk még így ezzel. Nem mondhatom azt XY bácsinak, hogy tessék számítógépet vásárolni, és szélessávú internetvonalat vezettetni be, mert valószínűleg azt fogja, mondani, hogy inkább nem. Úgyhogy remélem, hogy csak marad jó néhány folyóirat, pláne a magyar irodalomban, amelyről mindig elmondják, hogy az par excellence folyóirat-irodalom. Meg kéne becsülni tehát a nyomtatott lapokat, hogy ezt milyen formában és hogy találják ki, milyen támogatási rendszer mellet, az meg nem az én problémám, csak annyiban, hogy minket is érint. – A júliusi lapszámuk az első világháború kitörésének századik évfordulója kapcsán ezzel a témakörrel fog foglalkozni. Milyen érdekességekre számíthatnak az olvasók? – Feltétlenül ajánlom olvasásra Oláh Sándor tanulmányát. Szerintem világszenzáció, hogy Homoródalmáson az egyik ház padlásáról előkerült egy 344 levélből, illetve tábori levelezőlapból álló gyűjtemény. A fiatalembert elvitték ’14-ben a frontra és ’18 novemberéig levelezett a feleségével, valami csodás véletlen folytán pedig mindkettőjüknek megmaradtak a levelei. Ennek kapcsán írt Oláh Sándor barátunk egy nagyszerű tanulmányt, hiszen nagyon szépen kiolvasható ezekből a levelekből, hogy milyen volt az élet a fronton – bár tudjuk, hogy a katonák leveleit azért cenzúrázták, bármit nem lehetett leírni. Az asszony leveleiből viszont szépen kitűnik, hogyan élték át a hátországban a mindennapokat, azt hogy mi történt például a ’16-os román betöréskor, és egyáltalán a család, a falu, a régió élete került dokumentálásra. Varga László. Krónika (Kolozsvár) lapozás: 1-15
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
